✨ Szent Iván éjszakája – amikor a fény a tetőpontjára ér
🕒 Olvasási idő: kb. 9 perc
Kicsattan bennem az élet.
Korán reggel kidob az ágy. Menni akarok. Mozogni. Dolgozni. Kapcsolódni. Tervezni. Vágyakozni. Élni. Mintha egyszerre akarnék mindenhol ott lenni, mindent megcsinálni, mindent megérteni, mindent befogadni, ami csak egy nyári napon történhet velem.
Aztán itt ülök a dalmát partokon, a teraszon. Hallgatom a tengert. Nem csobog, inkább morajlik. Estére a víz is más hangon beszél. Idén szándékosan választottunk pihenésre alkalmas uticélt. Gyönyörű helyen vagyunk, de két hét semmittevés nem az a tipikus Instagram-holiday. Ez a szabadság most a testünknek és lelkünknek szól.
Apám jut eszembe, aki megjegyzi, hogy ma van az az éjszaka az évben, amikor a fény szinte túlcsordul.
És tényleg.
Sokáig világos van. A levegő sűrű a nyár illatától. Zenélnek a fák, a madarak. A bőrünk még őrzi a Nap melegét. A kertek tele vannak élettel. És valami bennünk is nehezebben akar elcsendesedni.
Ez Szent Iván éjszakája. Június 23-ról 24-re virradó éjjel. A tűz, a szerelem, a termékenység, a füvek, a kívánságok ideje.
De nekem most valami másról is szól. Arról, hogy a teljesség nem azt jelenti, hogy örökké tovább kell növekedni.
Mert lehet, hogy épp ezért ülök csendben a teraszon. Mert a testem csendre intett. És ha máshogy nem állok meg, hát majd a fizikai fájdalom megállít. Ismerem ezt magamban.
Van bennem egy tűz, amit sokáig csak erőnek hittem. Hogy bírom. Hogy megyek. Hogy még ezt is megcsinálom. Hogy majd pihenek, ha kész. Csakhogy sosem kész. Mindig jön még valami. Egy ötlet. Egy feladat. Egy ember. Egy mondat. Egy újabb vágy.
És közben egyszer csak elfogy a test.
Nem látványosan. Nem drámaian. Csak elkezd szúrni, húzni, sajogni. Először finoman kér. Aztán hangosabban. Végül leültet. Az elmúlt pár évben szinte minden egyes nyaraláson/pihenésen elkapott valami betegség. Engem, aki szinte sosem beteg, nem emlékszem rá amióta szabadúszó vagyok, hogy volt valaha munka amit le kellett mondanom a fizikai állapotom miatt. Aztán jön a jól megérdemelt pihenés, és a testem azt mondja: most állj meg!
Hát jó. Ülök. Meggyújtok egy füstölőt, hallgatom a tengert.
Amikor a fény már mindent megmutat
A nyári napforduló környéke az év legvilágosabb időszaka. A Nap magasan jár. A nappalok hosszúak. Minden virágzik, érik, terjeszkedik.
A természet ilyenkor nem szerény. Nem kér bocsánatot azért, hogy él.
A fák lombja sűrű. A mezők tele vannak színnel. A föld egyszerre ad és kér: vizet, figyelmet, jelenlétet. A gyümölcsök érnek. A bőrünk barnul. A testünk is másképp működik. Nyitottabban. Több vággyal. Több feszültséggel. Több élettel.
És közben, szinte észrevétlenül, valami visszafordul. A nappalok ettől a ponttól lassan rövidülni kezdenek.
Nem úgy, hogy másnap már érezzük a sötétséget. Nem is szomorúan. Inkább csak úgy, ahogy minden nagy csúcspont után történik valami: elindul az átalakulás.
Talán ezért olyan erős nekem ez az ünnep. Mert nemcsak a fényről szól, hanem arról is, hogy mit kezdünk vele, amikor ott van bennünk.
Amikor van energiánk.
Amikor van vágyunk.
Amikor van ötletünk.
Amikor végre nem csak túlélünk, hanem élünk.
Ilyenkor nem az a kérdés, hogy mit tudok még létrehozni, hanem inkább az:
Mit szeretnék végre megélni abból, ami már most is él bennem?
Szent János, a tüzek és az a bizonyos alábbszállás
Szent Iván éjszakája Keresztelő Szent János ünnepéhez kapcsolódik. A nyári napforduló ma már néhány nappal korábbra esik, de akárcsak Luca napjánál és a téli napfordulónál, itt is egymásra rétegződik a két hagyomány.
Ősi fényünnep. Örömtüzek. Keresztény szimbolika. Régi emberi félelmek és régi emberi remények.
A Napot valaha nem pusztán égitestként látták. Rend volt. Élet. Világosság. Valami, ami körül minden szerveződik.
És amikor a nappalok lassan rövidülni kezdtek, tüzeket gyújtottak. Nem azért, mert tényleg azt hitték, hogy a Nap majd kialszik, hanem mert talán ugyanazt érezték, amit mi is érzünk minden nagy fordulópontnál: ha kívül változik a fény, akkor belül is rendet kell tenni.
Keresztelő János mondata mindig nagyon szép nekem ebben az időszakban:
"Neki növekednie kell, nékem pedig alábbszállanom."
Mert kívül tényleg elkezd valami alábbszállni. A fény. A Nap útja. Később majd a nyár is. A természet elindul az érés, az aratás, aztán lassan az elengedés felé.
De belül nem kell kisebbé válni. Lehet, hogy épp most kell növekednie bennünk valaminek.
Egy őszintébb hangnak.
Egy határnak.
Egy régóta elhallgattatott vágynak.
Egy döntésnek.
Vagy annak a hitnek, hogy nem kell folyton bizonyítanunk ahhoz, hogy értékesek legyünk.
Tűzugrás, férfiak, esküvő és minden, amit nem lehet előre megtervezni
Én még az esküvőmre is tűzugrást terveztem. Komolyan.
Aztán épp tűzgyújtási tilalom volt, úgyhogy elmaradt. Az élet néha ilyen. A nagy szimbolikus terveket is képes egy egyszerű hatósági rendelkezéssel a helyükre tenni, pedig imádtam az ötletet.
Két ember kézen fogva átugrik valamin. Nem egymással szemben. Nem egymást húzva. Nem egyikük előbb, a másikuk utána.
Együtt.
A néphagyomány szerint ez összetartozást, szerencsét, termékenységet hozott. Én nem gondolom, hogy egy ugrás eldönti egy kapcsolat sorsát. De azt igen, hogy vannak gesztusok, amelyekben benne van minden.
Bizalom.
Bátorság.
Jelenlét.
Az, hogy egy pillanatra ugyanabba az irányba mozdultok.
A tűz azonban nemcsak a szerelemről szól. A tűz megmutatja azt is, mi az, ami már nem táplál. Mi az, amit túl régóta tartunk életben magunkban.
Egy régi történetet.
Egy önkorlátozó hitet.
Egy kapcsolatban betöltött szerepet.
Azt a reflexet, hogy nekünk kell mindent megoldani.
A női energia sokszor úgy tanul meg működni, hogy figyel. Alkalmazkodik. Megtart. Szervez. Érez mások helyett is. Én ebben világbajnok vagyok.
És közben néha arra eszmélek, hogy már megint túl sok mindent tartok a kezemben. Túl sok ember érzését. Túl sok feladatot. Túl sok jövőképet. Túl sok olyasmit, ami nem is az enyém.
Ilyenkor érdemes megkérdezni:
Mit égetek el magamból azért, hogy mindenki másnak jó legyen?
Mert a tűz nem csak melegít. A tűz fal is.
A női ciklus nyara
Ha Luca napja nekem a belső tél, akkor Szent Iván éjszakája a női ciklus nyara.
Az ovuláció körüli napok.
Amikor sokunkban több az élet. Több a vágy. Több a kapcsolódás. Könnyebb beszélni. Kimozdulni. Teret foglalni. Kezdeményezni. Szeretni. Látszani.
A test sem véletlenül működik másképp. A természet ugyanazt a történetet meséli mindenhol.
A mag kibomlik.
A virág kinyílik.
A gyümölcs érni kezd.
Az élet megmutatja magát.
És ezt valamiért sokszor még mindig nehéz megengednünk magunknak.
Hogy örüljünk.
Hogy vágyjunk.
Hogy szeressük a testünket.
Hogy ne kérjünk bocsánatot azért, mert élünk.
Mert sok nő úgy nő fel, hogy legyen kedves. Legyen türelmes. Legyen gondoskodó.
De ne legyen túl hangos.
Ne akarjon túl sokat.
Ne legyen túl érzéki.
Ne legyen túl szabad.
Ne legyen túl látható.
Én sokszor próbáltam kisebbre venni magam. Nem mindig tudatosan. Csak úgy, a béke kedvéért. Egy férfi kedvéért. Egy munkahely kedvéért. Azért, hogy ne legyen belőlem túl sok.
Aztán utólag mindig kiderült, hogy attól nem lett béke, csak kevesebb lett belőlem.
A Nap lapja, és az árnyék, amit nem lehet kikerülni
A Tarot Nap lapját sokszor húztam már, talán túl sokszor is ahhoz, hogy ne vegyem személyes üzenetnek.
Sok bennem a tűz. Ez egyszerre ajándék és feladat. Tudok lelkesedni, felpörögni, tervezni, menni, teremteni. Hajnalban ötletekkel ébredni, este pedig úgy lefeküdni, hogy a fejemben még mindig fut tovább minden. Amikor piros autót vettem magamnak Andi, a Tarot-mesterem csak fogta a fejét: “Pirosat? A te tüzeddel?” - persze ezen akkor csak nevettem.
Sokáig ezt az oldalamat csak szerettem. Azt hittem, ez az erőm, és az is.
Csak közben a Napnak is van árnyéka. A túl sok fény elvakít.
A túl sok lendület egyszer csak nem szabadság, hanem kényszer. Amikor már nem azért csinálod, mert öröm, hanem mert nem tudsz megállni. Mert félsz attól, mi történik, ha csend lesz.
Ha nincs új feladat.
Ha nincs új cél.
Ha nincs új ember, akit meg kell menteni.
Ha nincs új ötlet, amit azonnal meg kell valósítani.
A Nap lapja életöröm. Tisztaság. Felszabadulás. Önazonosság. Az a gyermeki rész bennünk, amelyik még tud örülni anélkül, hogy előtte kiérdemelné.
De nekem azt is mondja:
Kriszti, attól még nem vagy kevesebb, hogy leülsz. Nem lett kisebb benned a tűz, csak mert a tested végre megkért rá, hogy ne pakolj rá még egy hasábot.
A valódi ragyogás nem éget ki.
Melegít.
Nem bizonyít.
Éltet.
És ezt valószínűleg egész életemben tanulni fogom.
Füvek, illatok, gyógynövények
Most fitoterápiát tanulok. Részben értetek is ♡ Ugyanis már készítgetek a Hip-Hip közösségének is egy kis meglepetést.
Egyre jobban lenyűgöz, hogy a növényeknek mennyi rétege van. Hatóanyag. Illat. Íz. Történet. Néphagyomány. Emlék. Testi hatás. Energetikai jelentés.
Egy levendula nem csak levendula.
Egy rozmaring nem csak rozmaring.
Egy növény egyszerre lehet tea, füstölő, fürdő, gyógyír, emlék vagy egy egész családi történet.
Szent Iván éjéhez régen gyógynövények, virágok, illatos füvek is kapcsolódtak. Az asszonyok gyűjtötték őket, füstöltek velük, fürdőkhöz, öblítővizekhez, házáldáshoz használták őket. Ma már nem kell mindent szó szerint hinnünk. Nem kell eljátszanunk, hogy értjük a természet minden titkát, de azt igenis tudjuk, hogy vannak illatok, amelyek visszahoznak a testünkbe.
Egy marék levendula a párnánk mellett.
Friss rozmaring a zuhany alatt.
Rózsaszirom a fürdővízben.
Citromfűtea este lefekvés előtt.
Füstölő egy nehéz nap után a nyitott ablaknál.
A tenger sós párája a bőrödön.
A természet nem díszlet.
Nem wellness-kellék.
Hanem emlékeztető arra, hogy nem kell mindent fejben megoldani.
Van, amit elég megérezni.
Van, amit elég megszagolni.
Van, amit elég hagyni, hogy hasson.
Egy este, amikor nem kell semmit megoldani
Szent Iván éjszakáján nem kell máglyát gyújtanod. Nem kell különleges ruhát felvenned. Nem kell jól csinálnod a spiritualitást. Nem kell tudnod, melyik virág mit jelent, és nem kell feltétlenül megjósolnod, ki lesz a következő szerelmed.
Elég lehet egy gyertya.
Egy nyitott ablak.
Egy este, amikor nem akarsz produktív lenni.
Talán leírsz valamit, mint én most ezt a bejegyzést ♡
Vagy amit ünnepelsz magadban, amit szeretnél táplálni. És azt is, amit már nem akarsz tovább elégetni magadból.
A túl sok alkalmazkodást.
A magyarázkodást.
A folytonos készenlétet.
A bizonyítási vágyat.
Azt a hitet, hogy csak akkor vagy szerethető, ha mindig elérhető vagy.
A papírt aztán elégetheted. Széttépheted. Elteheted egy könyvbe. Vagy csak ott hagyhatod magad előtt. Nem a gesztus old meg mindent, de néha kell egy mozdulat, amelyik jelzi: észrevettem.
Ez így már nem mehet tovább.
Ezt viszont szeretném megtartani.
A test biztonsága a ragyogás alapja
A női fény nem attól erős, hogy folyton teljesít. Attól erős, hogy van mögötte biztonság. Hogy a testednek nem kell egész nap készenlétben lennie. Nem kell félnie egy hosszú naptól, egy utazástól, egy nyári estétől, egy váratlan ciklushelyzettől.
A ciklustudatosság nekem nem azt jelenti, hogy minden napomat tökéletesen a hormonjaimhoz igazítom. Az életet nem lehet ennyire kontrollálni. Inkább azt jelenti, hogy figyelembe veszem magam. Hogy tudom: vannak napok, amikor befelé kell mennem. És vannak napok, amikor több van bennem, amit szeretnék megosztani a világgal. És egyik sem helyesebb a másiknál.
Valahol ebből született a Hip-Hip is, ez közös bennünk Hajnival.
A vágy, hogy női testben élni áldás. A ciklus pedig ne legyen egy zavaró tényező, amit le kell győzni, eltakarni, kibírni. Hanem egy ritmus, amelyben otthon lehetünk.
Akár akkor, amikor csak egy puha takaró, egy meleg tea és csend kell. Akár akkor, amikor a nyár közepén kedvünk van egész este mezítláb táncolni.
Szent Iván éjszakája
A régi emberek tüzet gyújtottak. Énekeltek. Táncoltak. Füveket gyűjtöttek. Szerettek. Féltek. Kívántak. Figyelték az eget. Mi ma is nagyjából ugyanezt csináljuk.
Csak közben e-mailt írunk. Csomagot adunk fel. Dolgozunk. Pörgetjük a telefonunkat. Próbáljuk kitalálni, mihez kezdjünk az életünkkel. Néha pedig elfelejtjük, hogy élni nem ugyanaz, mint mindent jól csinálni. Szent Iván éjszakája nekem idén nem a tökéletes rítusról szól.
Hanem arról, hogy a fény lehet sok.
A tűz lehet gyönyörű.
A vágy lehet igaz.
A test viszont tudja, mikor elég.
Talán ezt kérdezem ma este magamtól:
Hol vagyok most igazán élő?
És talán most először nem akarok rögtön válaszolni.
Csak hallgatom a tengert.
Szeretettel,
Kriszti
